Éjjeliedény, bili

A „hónap műtárgya” sorozat célja, hogy az érdeklődőknek minden hónapban egy-egy kiemelkedő műtárgyat mutasson be, amelyet a Móri Emléktár és Művészeti Kiállítás tárlataiban tekinthetnek meg a Lamberg-kastélyban.

Az illemhely története

A legelső illemhelység leletek i.e. 2800 környékéről származnak: az Indus völgyi civilizáció idején virágzó Harappa és Mohenjo-daro városaiban majdnem minden házhoz tartozott a vízöblítéses WC-nek egyfajta előképe. Az ókori Rómában a fejlett vízvezetékrendszernek és fürdőházaknak hála, itt is viszonylag higiénikusan tudták kezelni a kérdést. Persze sok házban nem tudták egyéb módon kezelni a szükséghelyzetet, mint éjjeli edény használatával. De még azok tartalmát sem hajították nemes egyszerűséggel az utcára, hanem a város számos gyűjtőmedencéjének egyikéhez vitték, amit rendszeresen takarítottak, az így összeszedett hulladékot pedig trágyaként használták. A vizeletet ugyancsak tartályokban gyűjtötték, amit a kelmefestők használtak fel munkájuk során. Róma városa számos nyilvános illemhellyel is büszkélkedhetett. Ezek lényegében körben elhelyezett lyukas kőpadok voltak. Róma hanyatlásával az illemhelyek történetére is beköszöntött a sötét középkor. Vidéken még csak-csak dívott a latrinaásás szokása, de a városokban igen egyszerűen oldották meg a problémát: a házban használt éjjeli edény tartalmát a szeméttel együtt kiöntötték az utcára. Idővel bili helyett városi házakban is jelentek meg illemhelyiségek.

A 15. századra a városok növekedni kezdtek, amin az elenyésző számú nyilvános illemhely sem segített. A nagyobb városok vezetősége ekkor pöcegödröket kezdett ásatni, s erre szigorú rendeletekkel a háztulajdonosokat is rávette. Ez pedig megteremtette a gong-farmernek nevezett foglalkozást, ami valószínűleg a történelem egyik legrosszabb mestersége lehetett. Főként Angliában terjedt el: a gong-farmerek éjszakánként körbejárták a város pöcegödreit, illetve magánházait, hogy a gödröket kitakarítsák.

De vessük egy pillantást a főúri körökre. Egy 17. vagy 18. századi úrihölgy vagy nemesúr otthoni körülmények között igen egyszerűen végezte dolgát, porcelán edénykét használtak. Sőt, a legtöbb helyen még a bilit is kényelmesebb körülmények között használták a commode-nak is nevezett lyukas szék segítségével.

Gond akkor volt, ha az illető nemes kimozdult saját fészkéből: ha teszem azt a rokokó kor nemesasszonya meg kívánta látogatni barátnőjét, kénytelen volt magával vinni egy speciális, ovális alakú porcelán bilit, amit - ha eljött a szükség órája - egy félreeső helyiségben könnyedén be tudott dugni a szoknyája alá, majd azt az őt kísérő szolgáló gondjaira bízta. De bilit vittek magukkal a hölgyek nemcsak látogatóba, de például misére is: az 1600-as évek végén élt Louis Bourdaloue, udvari prédikátor például olyan hosszúra nyújtotta szónoklatait, hogy képtelenség volt azokat üres hólyaggal végig ülni, így az udvarbeli hölgyek bilijüket kéznél tartva hallgatták az igét. Ennek nyomán francia területen az említett ovális bilit is csak bourdaloue-nak nevezték.

Az angol WC megjelenéséig tehát hosszú még az út, de a témát tárgyaló következő bejegyzésből kiderül, ki volt az az író és polihisztor, aki újra feltalálta a vízöblítéses WC-t, mint ahogy az is, miként fogadták a viktoriánus hölgyek az első nyilvános illemhelyek megjelenését, illetve, hogy mi is volt az az 1865-ös Londoni Nagy Bűz…